A ragyogás – 35 éves a regény (2.)
Jack. Én őt egyáltalán nem Nicholsonnak képzelem (ezért sem érdemes a filmet a könyvvel összevetni – ahogy általában). Feleannyira sem találom karizmatikusak. Az ő karakterének lényegét szerintem éppen az adja, hogy hétköznapi figura. Tanár, aki író szeretne lenni (éppenséggel nem is ír rosszul), de van egy kemény függősége. Ezt a függőséget bocsájtjuk meg neki részben, amikor kiderül, hogy a saját gyermekkora szinte predesztinálja az alkoholizmusra. Ahogy egy iszonyatosan kemény elhatározással szembeszáll a maga démonaival és leteszi a poharat, elismerésre méltó. És bár hétköznapi, mégiscsak művészlelke van, néha egyszerűen nem bír magával. Például fel kell hívnia a szálloda igazgatóját, botránykönyvvel kell fenyegetőznie, mert az esik jól a lelkének. Mert az a senkiházi Ullman is milyen szemét volt vele, mielőtt odaadta az állást. Jackben megvan az érzékenység és a lobbanékonyság, s minden ezekből fakadó tulajdonság ahhoz, hogy jó alkesz legyen belőle, ugyebár. Mert a függőséget nem az okozza, hogy valaki művész, hanem éppen az a lelki habitus, amitől egyáltalán művésszé lehet. Úgy is mondhatnám, hogy az ilyen lelkülettel “megáldottak” potenciálisan veszélyeztetettek. És ezt King valahonnan nagyon jól tudja. Nem lennék meglepve, ha saját tapasztalatból.
És Jackben emiatt minden megvan ahhoz is, hogy jó őrült legyen belőle. Hogy elkapja a gépszíj, vagy a szálloda szelleme – ahogy tetszik.
Hallorann! A szakács figurája olyan egyszerűen sikerült meggyőzőre, hogy a mostani olvasáskor egyértelműen beleláttam a szerzőt. Akkor is, ha néger (bocs, afroamerikai). Például azért lehet ő King, mert ő hozza be a ragyogás fogalmát, és a szereplők közül – természetesen Danny kivételével – végül is ő az egyetlen, aki ismeri is, tudja, mit jelent. Habár a regény nagyobb részében nincs jelen, mégis kulcsfigura. Az ő száját hagyja el az a mondat is, hogy “Minden anya ragyog egy kicsit” – ehhez kétség sem fér. És rajta keresztül találkozunk a ragyogás jelenségével a világban (repülőn utazó nő, hókotróval dolgozó ember), így Hallorann a kapocs a valóság és a totális fikció között. Egyensúlyozó szerepe van, átjárást biztosít az olvasónak a világok között, hihetőbbé teszi a történetet. Ugyanakkor a kis villanásokban valami nagyon fontosra is felhívja a figyelmet. Nem akarok túlságosan közhelyes lenni, de ha összefoglalom, azt mondom, hogy ő az, aki figyelemre tanít. Arra, hogy figyelj másokra, és magadra, és ne ijedj meg a megmagyarázhatatlan dolgoktól. És merj kiállni valamiért, akkor is, ha mindenki hülyének néz, ha mondjuk a legnagyobb hóesésben az elzárt hegyekbe igyekszel, mert te “tudod”, hogy ott valaki bajban van. (Igaz, itt King egy kissé negédessé tette a történetet a segítőkész emberekkel, meg azokkal a ragyogókkal, akikkel Hallorann összefutott.)
Wendy. Ahogy már írtam, ő sikerült a legkevésbé meggyőzőre. Persze lehet, hogy amiatt, mert alapvetően gyengébb jellem, mint a többi fontos szereplő. Van benne valami egészen gyermeteg a regény elején, és ez tetszik, mert a végére ebből félig ki tud lépni, tehát fejlődik. Mégis, érzésem szerint ő az, akit King a legkevésbé pontosan rajzol meg.
A ragyogás egyik legjobb tulajdonsága, hogy fregolitörténet. Belülről és kívülről is olvasható. A Panoráma hotel – és benne minden történés – lehet a pszichénk sötét oldalának szimbóluma, tele csontvázakat rejtő szekrényekkel. De ha tetszik, lehet valós kísértetkastély. Az elvonatkoztatást persze megnehezítik az olyan látványelemek, mint az életre kelő sövény (a mostani olvasáskor ezzel tudtam legkevésbé kezdeni bármit is), amik nem hagyják feledni, hogy végül is egy bestseller-szerzőt olvasunk. Pedig Kingnél minden esély meglenne rá.
Ahogy az első részben is írtam, nem tartom A ragyogást Stephen King legjobb regényének (a Tortúra biztosan, a Holtsáv talán jobb – köszi Váczy Laura, hogy eszembe juttattad – és nekem a Hasznos Holmik is élmény volt, a társadalomnak mutatott jó nagy fityisz), de mégis jelentősnek gondolom. Ahogy – mindent összevetve – az író teljes munkásságát is. Rengeteg könyvet írt. Pontos számot nem tudok, de legalább ötvenre saccolom. Nem csoda, ha a minőség nem egyenletes. Szimpatikus viszont, hogy sokszor írót állít a középpontba, mert úgy gondolja, olyan közegről kell írnia egy írónak, amit ismer. Lehet példát venni.
