Jack. Én őt egyáltalán nem Nicholsonnak képzelem (ezért sem érdemes a filmet a könyvvel összevetni – ahogy általában). Feleannyira sem találom karizmatikusak. Az ő karakterének lényegét szerintem éppen az adja, hogy hétköznapi figura. Tanár, aki író szeretne lenni (éppenséggel nem is ír rosszul), de van egy kemény függősége. Ezt a függőséget bocsájtjuk meg neki részben, amikor kiderül, hogy a saját gyermekkora szinte predesztinálja az alkoholizmusra. Ahogy egy iszonyatosan kemény elhatározással szembeszáll a maga démonaival és leteszi a poharat, elismerésre méltó. És bár hétköznapi, mégiscsak művészlelke van, néha egyszerűen nem bír magával. Például fel kell hívnia a szálloda igazgatóját, botránykönyvvel kell fenyegetőznie, mert az esik jól a lelkének. Mert az a senkiházi Ullman is milyen szemét volt vele, mielőtt odaadta az állást. Jackben megvan az érzékenység és a lobbanékonyság, s minden ezekből fakadó tulajdonság ahhoz, hogy jó alkesz legyen belőle, ugyebár. Mert a függőséget nem az okozza, hogy valaki művész, hanem éppen az a lelki habitus, amitől egyáltalán művésszé lehet. Úgy is mondhatnám, hogy az ilyen lelkülettel “megáldottak” potenciálisan veszélyeztetettek. És ezt King valahonnan nagyon jól tudja. Nem lennék meglepve, ha saját tapasztalatból.
És Jackben emiatt minden megvan ahhoz is, hogy jó őrült legyen belőle. Hogy elkapja a  gépszíj, vagy  a szálloda szelleme – ahogy tetszik.

Hallorann! A szakács figurája olyan egyszerűen sikerült meggyőzőre, hogy a mostani olvasáskor egyértelműen beleláttam a szerzőt. Akkor is, ha néger (bocs, afroamerikai). Például azért lehet ő King, mert ő hozza be a ragyogás fogalmát, és a szereplők közül  – természetesen Danny kivételével – végül is ő az egyetlen, aki ismeri is, tudja, mit jelent. Habár a regény nagyobb részében nincs jelen, mégis kulcsfigura. Az ő száját hagyja el az a mondat is, hogy “Minden anya ragyog egy kicsit” – ehhez kétség sem fér.  És rajta keresztül találkozunk a ragyogás jelenségével a világban (repülőn utazó nő, hókotróval dolgozó ember), így Hallorann a kapocs a valóság és a totális fikció között. Egyensúlyozó szerepe van, átjárást biztosít az olvasónak a világok között, hihetőbbé teszi a történetet. Ugyanakkor a kis villanásokban valami nagyon fontosra is felhívja a figyelmet. Nem akarok túlságosan közhelyes lenni, de ha összefoglalom, azt mondom, hogy ő az, aki figyelemre tanít. Arra, hogy figyelj másokra, és magadra, és ne ijedj meg a megmagyarázhatatlan dolgoktól. És merj kiállni valamiért, akkor is, ha mindenki hülyének néz, ha mondjuk a legnagyobb hóesésben az elzárt hegyekbe igyekszel, mert te “tudod”, hogy ott valaki bajban van. (Igaz, itt King egy kissé negédessé tette a történetet a segítőkész emberekkel, meg azokkal a ragyogókkal, akikkel Hallorann összefutott.)

Wendy. Ahogy már írtam, ő sikerült a legkevésbé meggyőzőre. Persze lehet, hogy amiatt, mert alapvetően gyengébb jellem, mint a többi fontos szereplő. Van benne valami egészen gyermeteg a regény elején, és ez tetszik, mert a végére ebből félig ki tud lépni, tehát fejlődik. Mégis, érzésem szerint ő az, akit King a legkevésbé pontosan rajzol meg.

A ragyogás egyik  legjobb tulajdonsága, hogy fregolitörténet. Belülről és kívülről is olvasható. A Panoráma hotel – és benne minden történés – lehet a pszichénk sötét oldalának szimbóluma, tele csontvázakat rejtő szekrényekkel. De ha tetszik, lehet valós kísértetkastély. Az elvonatkoztatást persze megnehezítik az olyan látványelemek, mint az életre kelő sövény (a mostani olvasáskor ezzel tudtam legkevésbé kezdeni bármit is), amik nem hagyják feledni, hogy végül is egy bestseller-szerzőt olvasunk. Pedig Kingnél minden esély meglenne rá.

Ahogy az első részben is írtam, nem tartom A ragyogást Stephen King legjobb regényének (a Tortúra biztosan, a Holtsáv talán jobb – köszi Váczy Laura, hogy eszembe juttattad – és nekem a Hasznos Holmik is élmény volt, a társadalomnak mutatott jó nagy fityisz), de mégis jelentősnek gondolom. Ahogy – mindent összevetve – az író teljes munkásságát is. Rengeteg könyvet írt. Pontos számot nem tudok, de legalább ötvenre saccolom.  Nem csoda, ha a minőség nem egyenletes. Szimpatikus viszont, hogy sokszor írót állít a középpontba, mert úgy gondolja, olyan közegről kell írnia egy írónak, amit ismer. Lehet példát venni.

A moly.hun indult is egy kihívás a könyv (újra)olvasására, de csúful lemaradtam róla, mert az ókorban jártam éppen. Cserébe most hosszú pórázra (hosszú prózára) engedem az újraolvasás közben született gondolataimat. Ez tehát napló meg könyves poszt is lesz, és olyan hosszú, hogy két részre osztom.

Először tizenévesen, gyakorlatilag gyerekként találkoztam King műveivel, talán mondanom sem kell, hogy faltam őket. A kötetek körbejártak a családban, és én sem maradhattam ki. Ebben az érzékeny korban az emberben minden mély nyomot hagy, nem is lehet később objektíven szemlélni az ekkori olvasmányokat – sőt, sokszor nagy csalódásokat hoz egy-egy újraolvasás.

[Különben sem vagyok az az újraolvasós típus. Illetve de. Csak az újraolvasásra szánt könyvek többsége még várakozóban van a polcon. Egyébként is lassú fogyasztó vagyok, cserébe elég jól megmaradnak az élmények. Minden, ami fontos, beivódik.

Aztán meg nem is minden könyv többszörolvasós. Vannak egyszer használatosak is, amikről már olvasáskor tudod, hogy nem fogod elővenni őket többször. Ezek is lehetnek jók, mint az instant kávé. (Például a Segafredo Juditnál nagyon jó, gyorsan kész van és finom, de ettől még az ember újra meg újra a főzött kávét issza - legalábbis az ilyen kávéisták, mint én.)]

Kingről már tizenévesen sem tudtam eldönteni, mennyire instant. A ragyogásról legalábbis. Ha King van terítéken sosem mulasztom el megemlíteni, hogy szerintem a Tortúra viszi a pálmát. Erről a regényről biztosan tudtam már első olvasáskor is, hogy újra fogom olvasni. A ragyogással nem volt ilyen tervem, vagy csak halványan. De most, hogy már eléggé kifakult az emlékezetemben (hittem én), örömmel vettem elő újra.

Jack Torrance és a Panoráma  hotel végül is feledhetetlen.

És Danny is. Gyerekként egyértelműen vele azonosultam, és ez az emlék kristálytisztán visszajött most is, ezt tehát Mr. Kingnek köszönhetem. Most viszont már részben Jackkel és Wendyvel is közösséget éreztem, ez új. Ezt hozta az élet, hogy úgy mondjam.

Az, hogy egyes mondatok, bekezdések úgy pattantak ki az emlékezetem fiókjaiból, mint valami meglepetésbohóc talán nem nagy csoda, de nekem mindenképpen nagyon érdekes. Bizonyos szakaszokat, mintha megtanultam volna. Pedig csak egyszer olvastam, egész biztos, hogy nem tudnám felmondani. Engem a frappáns szószerkezetek, az érzékletes leírások mindig megragadnak. És King az érzékletesség mestere, ez nálam vitán felül áll. Akkor is, ha nem A ragyogást tartom a legjobb regényének (mondom ezt úgy, hogy nem olvastam mindet, sőt nem is tervezem).

Újraolvasva meg kellet állapítanom, hogy a teljes szöveg felépítése erősen közelít a szerintem tökéleteshez. Talán csak a közepe táján érezni kicsit feleslegesnek a háttértészta nyújtását, de azért messze van ez még az unalmas, üres rétestésztától. Messze, mert itt adja azokat az információkat, amik nélkül az egész mű gyengébb lábakon állna.

Ott van például Jack a játszótéren. Nyírja az utálatos élő sövényt, aztán betér a játszótérre, és máris a múltjában vagyunk, egy berlini játszótéren, és kiderül, hogy az ő apja is alkoholista volt. Sablonos? Igen. Hihető? Igen. Torrance máris megkapja a felmentését, legalábbis részben biztosan.

Még ezt megelőzően a Panoráma tetőszerkezetének javítása közben talált darázsfészek, majd az ebből kibontakozó darázs-sztori. Annyira egyszerűnek és kiszámíthatónak tűnik – utólag. Nekem mégis mindig lepereg a lelki szemeim előtt, ha látok egy darázsfészket, akár csak egy természetfilmben is, annyira megragadott. Meglehet, hogy a fészekbe nyúlás metaforája, Jack filozofálgatása kissé erőltetett. Kissé klisé. Talán felesleges is volt beleszuszakolni. Maga a darázsfészek-ügy viszont a történetvezetés szempontjából remek.

A karakterek kidolgozottsága a korai King-regényekre jellemzően igényes. Csak Wendy karaktere marad kissé papíros.

Nekem meggyőződésem, hogy minden jobb fajta író minden szereplője önmaga. A hiteles megfestéshez nem vezethet más út, mint a tapasztalás. A figurák egyes tulajdonságai legalább töredékükben megtalálhatók az alkotójukban. Az, hogy ezeket mennyire tudja kitágítani, formálni, egybevetni a külső tapasztalatokkal és ebből hiteles személyiséget építeni – amely tehát végső soron valaki mássá lesz -, az maga az írói munka, adott esetben bravúr. Ez pedig Stephen Kingnek nagyon megy.

Danny. Valahol az elmém hátsó rekeszében King egy gyerek. Azt hiszem, hogy a gyerekfigurákban dolgozza bele a legtöbb saját vonását. Érzésem szerint bőséggel merít a saját gyerekkorából, és meglehetősen jól meg is őrizte a gyermeki látásmódot. Habár pont A ragyogásban érzem (most már) itt-ott kissé eltúlzottnak Danny érettségét. Máshol meg következetlennek (például: a könyv elején még nem tud olvasni, de a válás fogalma szóként jelenik meg az elméjében, aminek a betűit kígyók fonják körbe). Ezzel együtt azt gondolom, hogy King elég pontosan meg tudja ragadni a gyerekek egyik legfontosabb érzelmét: a félelmet. Ahogy Danny mondjuk a felcsavart tűzoltócsőtől fél, az persze sehol sincs mondjuk a Cujo elején a szekrénybeli ruhakupacon ülő mackótól való rettegéshez képest. [Érdekes, hogy a Cujót is A ragyogással egy időben olvastam először, és leginkább ez a regény elején bemutatott, látszólag oktalan, gyermeki rettegés ragadott meg oly nagyon, hogy máig ezt tartom a Cujo legerősebb szakaszának.] De még így is hiteles. Általában mintha a gyerekszereplőkön keresztül King folyamatosan azt mondaná: A gyerekek többet tudnak a világról, mint azt ti felnőttek gondolnátok. Figyeljetek ránk jobban, és ne akarjatok becsapni, mert mindent érzünk. Megérzünk. És minden felnőttes titkotok, minden, amit elhallgattok előlünk, amit megpróbáltok leegyszerűsíteni, vagy elferdíteni, félelemmel tölt el minket.

(folyt. ITT)

A szám sarka most is a fülem felé húzódik, érzem, hogy elterül az arcomon ez a félmosoly, ami a Cilinek úgy tetszik.
Tomika, amikor így mosolyogsz, olyan helyes vagy, hogy őrület, mondogatja.
Tomikának hív, és szereti ezt mondani: őrület. Neki őrület, hogy hogy felmentek az árak, őrület, milyen jól néz ki az a cipő a kirakatban, őrület, hogy a pénztárosok milyen mogorvák a boltban.
Cili csacsogva őrültöz, a hangja, mint a gordonkáé. Az illata izgató. Nem tolakodik, de bárhol kiszimatolom. A keze puha, azzal is becéz, én is igyekszem nagyon finoman játszani. Óvatosan fogom az arcát, a tenyerem minden négyzetmilliméterével simogatom. Tavasz óta simogatom, majdnem négy hónapja. Ki tudja miért, akaratlanul is számon tartom.
Tegnap mondta először, hogy jöjjek el hozzá. Nem akar már mindig nálam találkozni.
Jó, mondtam, én szeretem ezt a környéket, ide jártam zongoraórákra, a tiéddel párhuzamos, kis utcába. Aztán elmeséltem neki Manci nénit. Alacsony, terebélyes, de finom hölgy volt, pogácsaszerű kezekkel. Nem hinnéd, hogy ilyen kezekkel lehet zongorázni, pedig lehet. Pillekönnyen hulltak a párnás ujjai a billentyűkre. Igen, az bársonyos, telt Bösendorfer. Megvan vagy százéves, szokta mondani Manci néni, és ezt simán el lehetett hinni. A zeneiskolai zongora keménysége szinte fájt ez után a mély, bús hangzás után.
Én is kijövök eléd az aluljáróhoz, mondta tegnap Cili.
Nem kell, mondtam. Manci néninek se kellett volna, néha már sajnáltam, hogy ennyit strapálja magát miattam. Főleg télen.
Még csak ősz van.
Nem baj, odatalálok egyedül is, mondtam, mégiscsak öt évig jártam ide. Ebben maradtunk.

Ahogy kiérek a felszínre, érzem a hűvös őszi szelet, és hirtelen rettenetesnek hallom az autók zaját. Mintha megnőtt volna a forgalom, mióta legutóbb itt jártam.
Elindulok a széles út mellett. Valahonnan egy grillcsirkés szaga szivárog az orromba, keveredve az autók bűzével. Én is forgalmas helyen lakom, csak itt másra számítottam. Másra emlékeztem.
Elérem a kereszteződést, amin túl a második utca lesz a Cilié. Hosszan kell majd befelé bandukolni, ha befordulok, lehet, hogy mégis felhívom, hogy az utcában vagyok, ide már kijöhet elém.
A kereszteződésben keresem a lámpaoszlopon a gombot, de nincs, hát megállok a járda szélén, várok. Aztán hátrébb kell lépnem egyet, mert a kanyarodósávban úgy száguld valaki, hogy attól tartok, elsodor. A kocsi motorja sikongat, még a kerekek is megcsikordulnak.
Őrület, mondom ki félhangosan, és megint elmosolyodok.
Sípol ez vajon, ha zöldre vált? Mellém állnak páran, de nem tudom eldönteni, hogy át akarnak-e menni, vagy csak beszélgetnek. Néhány fiatal srác meg lány hangja az autózajban. Talán ők sem tudják, mit akarnak, végül elmennek, nem is figyelek.
Várok. Gyanítani kezdem, hogy ez a lámpa nem fog sípolni, és hogy a zöldnél kanyarodnak is.
Újra mellém ér két srác, csoszognak a nehézkes cipőikben.
Az egyik azt mondja: Te, ez egy vak. Nem kéne átkísérni?
Na igen, mindig azt hiszik, hogy süket is vagyok. Próbálok mosolyogni, kellemes benyomást kelteni. Mire a másik azt mondja, hogy de. Hozzám lépnek és szólnak, hogy zöld van, de várjak még, amíg bekanyarodik az a szürke Opel, aztán mehetek.
Köszönöm, mondom. Hallom a kanyarodót, ezek szerint egy szürke Opelt.
Na, most jöhet, mondják.
Magáznak, pedig lehet, hogy egyidősek vagyunk, vagy legfeljebb pár év van köztünk, gondolom. Az úttesten koppan a botom, átérek. A túloldalon előkotrom a zsebemből a mobilomat, hogy felhívjam Cilit, de éppen csörög. Felveszem, ő az.
Vártalak, aztán kijöttem mégis, hátha valami gond van, mondja.
Kicsit elakadtam a zebránál, válaszolom.
Rossz irányba indultál az aluljárótól. Ne mozdulj! Már látlak.

Mindenki készítse elő a hólapátot! Ha nincs, vegyen! Vegyetek sót! Vegyetek konzerveket! Vegyetek gyertyát! Vegyetek kályhát! Panelba is! Ne mozduljatok ki a lakásból! Majd a szomszéd elszórja! Ne nyissatok ablakot! Ne nyissatok ajtót! Mindenki éhen fog halni!!!

Annyira nem emlékszik belőle az ember semmire (azon kívül, hogy régen ezerszer hallotta, valószínűleg az agyára is ment), hogy eldúdolni is csak elég nevetségesen tudná. Annyira viszont emlékszik, hogy egyfolytában a fejében járjanak a foszlányok… Mi tagadás, elég idegesítő helyzet. Jártatok már így?

A ritmus megvolt nálam is, meg a dallam foszlányokban, hogy valami didudu.. de ez elég sovány alapnak tűnt ahhoz, hogy megtudjam, mi is ez.

Erre rá lehet keresni? Jelentem: igen, sőt rátalálni is. És nem csak a Google, de a YouTube is a mi barátunk. Persze, amint megláttam a videón a kis hörcsögöket, azonnal beugrott a több mint tízéves hamster dance, a kutyafáját. Ez egy kicsit feljavított verzió, de erős idegzetűeknek (és nosztalgikus hajlamúaknak) ajánlom szeretettel:

“… napról napra, nyomról nyomra kitártam előtte természetemet, megmutatkoztam igazi mivoltomban, kinyitottam magamat és ő meglátta a költőt, aki a korlátlan, őrjöngő természethez hasonlít. Ettől a látványtól akárki megőrülhetne. Úgy gondolom, hogy a költő, ki mindent csak látványosságnak tart a földön, az igazi gonosz szellem. Hiányzik belőle az a korlátoltság, mely nélkül nincs erkölcs és élet. Ettől omlott össze ő is. Hogy is nevelhetne valakit költő, aki magát se tudja nevelni életre és boldogságra, hiszen éppen ezért lesz költő. “

Azt a fajta tesztet, ami nem színes-szagos honlapon van, máris kicsit komolyabban lehet venni. Ha érdekel a kutatási téma, álatlában kitöltöm. Ilyenekbe csak úgy belebotlok – ha tudományos akármit olvasol véletlenül, akkor előfordul az ilyen -, ahogy ebbe az Implicit Asszociációs Teszt-be is. Tetszik, mert nem könnyű átverni (azért, ha az ötödiket töltöd, már nagyon is jól tudod, hogy hogyan kell – csak nem használod a tudásod, mert kíváncsi vagy a valódi eredményre), és tetszik, mert minden fontos (és kiegészítő) információ megtalálható a tesztekről.

Az Implicit Asszociációs Teszt tulajdonképpen azt segít megmutatni, hogy mennyire vagy előítéletes. Mennyivel preferálod jobban a sovány embereket a kövéreknél (esetleg fordítva), Magyarországot az USA-nál, stb. Ha gondolod, kukkants bele a tesztek végén az összegzésekbe, nem fogsz csalódni… sajnos.

Én párat elvégeztem. Alapvetően örülök az eredményeknek, mert ‘erős preferenciát’ szinte semmivel kapcsolatban nem mutatok. (Na jó, bevallom, hogy a Magyarország-USA esetében igen, és nem az utóbbi győzött, hm, ez van.)

Link: Implicit Home Page

Elhagyni végre langymeleg.
Elhagyni vallomás számos.
Elhagyni utolsó embered.
Feltörve hagyni a záros.

Egy éjjel megnősz, vén leszel.
Zsanérján leng az ajtó,
elindulsz, könnyű, szép leszel:
áttetsző, víg halandó.

Akkor tetőz majd csordultig
telve fénnyel és sötéttel,
telik, telik és fuldoklik
vértömény szirupos léttel.

Sikong, jajong tárgyak éle
árny sistereg – fekete köd.
Magát veszejti a lélek,
gördül szíved, lüktet a rög.

Élve akartad látni magad:
mozgásban, kőhajításra,
fényben, rögökben magadnak
megmaradsz legméltóbb társa.

Csillapulsz, néma kő leszel.
Lehűl mindened, nem ragad.
Megmaradsz, mélyen elveszel.
Sértetlen hajítsd el magad.

A könyvet huszonnyolc éves korában írta, ez volt a második orosz regénye. Habár az Európa Kiadónál 2011-ben megjelent szöveg az eredetinek egy későbbi átirata, nincs kétségem afelől, hogy az első verzió is igencsak jó lehetett. Ahogy az előszóban maga Nabokov írja: „sziporkázó szörnyeteg” – pontosan az. Saját bevallása szerint azért írta át 1968-ban, mert „lötyőgősnek” találta.

Teljes cikk itt.